GraduAction

Kovács Patrícia Szintia beszámolója:
o Mindenkinek azt kívánom, legalább egyszer az életében részt tudjon venni egy trainingen, mert hatalmas ajándék az élettől.

Hihetetlen mit át lehet élni, hogy megismered, saját magad olyanokra döbbensz rá saját magaddal kapcsolatban és másokkal is, amire az életben nem gondoltál volna.

o Tiszta szívvel álca nélkül mondhatni „ meztelenül” voltunk. Szembe kellett néznünk saját magunkkal és le kellett győzni valahány félelmünket, kint voltunk a komfort zónánkból. mondhatni otthon hagytuk, ahogy átléptük Románia határát. Először is nem volt internetünk hét napon keresztül és aminek én személy szerint nagyon örültem mert a szünetekben nem bújta senki a telefont hanem egymással foglalkoztunk. A legnagyobb kihívás számomra az expedíció volt. Az egyik nagy félelmem a sötétség (volt). Viszont itt nehezített körülmények voltak, mert úgy mond a semmi közepén voltunk kiszolgáltatva egymásnak, olyan embereknek, akiket pár napja ismersz. Három napos volt, az első nap eltévedtünk. Délután hatra kellett volna megérkeznünk a kijelölt helyre, de este kilenckor még éhesen, vizesen, fázva dobáltuk a köveket egy patakban, hogy át tudjunk kelni. Hatalmas félelem volt bennem, ahogy álltunk a mező közepén és a navigátor csapat próbálta megkeresni a helyes irányt. Én csak álltam és néztem, ahogy megy le a nap. körülöttünk sötét ismeretlen erdő, medvékkel és farkasokkal. Nem tudtam mozdulni a félelemtől mikor kijelentették, hogy be kell menni az erdőbe, mert valószínű ott a helyes út. Legszívesebben világgá futottam volna. Nem mertem kimutatni, hogy mennyire rettegek így velük tartottam. Nem tudom, hogyan de egy idő után már nem foglalkoztam azzal, hogy merre vagyok az erdőben és korom sötét van. Második este időben oda értünk a kijelölt helyre és félelmemet legyőzve felkerekedtünk a sötétben én és három barátom elindultunk az erdőbe fát szedni. Számomra ez hatalmas lépés volt. Elkezdtem bízni az emberekben körülöttem. Az is hozzá tett ehhez, hogy én mondhatni igen kétbalkezes vagyok. Majdnem minden félórában elestem vagy a saját lábamban, vagy éppen ami alattam volt. Hatalmas köszönettel tartozom a fiúknak, mert mindig mögöttem voltak. Ahogyan látták, hogy bizonytalan egy lépésem egyből tartott egy kéz. Mindenki együtt dolgozott. Volt, aki a tüzet rakta, volt, aki a Bivakot építette és volt, aki a vacsorát felügyelte. Nem működött volna ez, ha nem dolgozunk egy csapatként vagy bízunk egymásban. Harmadik nap miután visszaértünk a szállásra én elsírtam magam. Mentálisan nagyon megviselt ez a túra. Utolsó napra már nem volt száraz ruhánk a cipőm már az első nap óta csurom víz volt fáztunk és fáradtak voltunk. Viszont ha megkérdeznéd tőlem, hogy még egyszer megcsinálnám-e a válaszom egy óriás igen lenne! Még egyszer végig csinálnám ugyan ezekkel az emberekkel!
A másik csodálatos dolog, amit ettől a tíz naptól kaptam az új barátaim. Hihetetlenül csodálatos és gyönyörű szívű emberekkel találkoztam. Hiszek benne, hogy az itt kötött barátságok néha erősebbek és őszintébbek, mint némelyik, ami most van. Hiszen „meztelenül” legrosszabb passzunkban is együtt voltunk nem tettünk fel maszkot, őszintén saját magunkat adtuk és abba szerettünk bele.